#MeAndMyRights: Ha olyan rossz a tömeges megfigyelés és az etnikai profilalkotás, mégis, mivel helyettesíthetők?

A magunkfajta jogvédőket gyakran éri a vád, hogy mindennel bajunk van, amit a kormány csinál, viszont nem állunk elő semmilyen értelmes javaslattal arról, mit is kéne tenni. Hát akkor tessék.

Egy korábbi cikkünkben írtunk róla, hogy az utóbbi időszak terrorista támadásainak elkövetői, legalább is közülük többen, eleve a hatóságok látóterében voltak. Egyesekről a titkosszolgálatok tudtak az erőszakos szélsőségesekkel fenntartott kapcsolataik miatt, másokat a rendőrség ismert már, mint bűncselekmények elkövetőit, és olyan is volt, aki mentális egészségügyi problémái miatt került valamely állami szerv látóterébe. Ebből az derül ki, hogy a biztonsági szolgálatok csak az idejüket és az erőforrásaikat pazarolják, amikor a lakosság egészére vonatkozó információkat gyűjtenek és fésülnek át. Sokkal jobban járnának, ha arra mozgósítanának erőforrásokat, hogy konkrét gyanús személyek nyomába eredjenek és fejlesszék a külföldi hírszerzéssel való információmegosztást. A kormánynak továbbá át kellene alakítania a börtönrendszert, hogy a büntetésük letöltése során az elítélteket ne ragadják magukkal az erőszakos szélsőséges eszmék. Javítani kellene a mentális egészségügyi szolgáltatást is, hogy megfelelő ellátásban részesüljenek. A kormány különböző hivatalai közötti információáramlás is fejlesztésre szorul annak érdekében, hogy a biztonsági szolgálatok már a az első figyelmeztető jelek észlelésekor léphessenek.

Ezen felül a rendészeti módszereken sem ártana változtatni. Kutatásokból tudni, hogy a terrorizmussal és általában a bűnözéssel kapcsolatos információkat elsősorban a lakosság körében lehet begyűjteni. Így azt, hogy nem sikerült megakadályozni a 2015-ös és 2016-os franciaországi illetve belgiumi támadásokat, mindenekelőtt annak tudták be, hogy a biztonsági szolgálatok nem álltak kapcsolatban helyi közösségekkel (és így nem tudtak tőlük információt sem szerezni). Minden jel arra utal, hogy a kormányok jól járnának a rendőrség és a helyiek közötti kölcsönös bizalmon és partnerkapcsolaton alapuló "közösségekre hagyatkozó" rendészeti eljárások bevezetésével. Ezáltal természetessé válna a helyi lakosság és a hatóságok közötti információcsere, ami segítene a problémák észlelésében. Ehhez azonban a teljes lakosságra (és nem csak egy-egy kisebbségre) kiterjedő figyelem szükségeltetik, és kémek toborzása helyett a bizalom kiépítésén kellene fáradozni. Máskülönben fordítva sül el a dolog, és csak fokozódik a kisebbségek és a hatóságok közötti ellenségesség és bizalmatlanság.

#MeAndMyRights sorozatunk előző cikkeit is olvasd el!

Mondhatná persze erre azt valaki, hogy túl sok mindenkivel szemben áll fenn az erőszakos szélsőségesség iránti vonzalom gyanúja, képtelenség, hogy a biztonsági szolgálatok mindannyiukat megfigyeljék. A célzott megfigyelésre fordítható források növelése segíthet, de valószínűleg nem elég. Ha ez így van, akkor a kormányoknak először is azzal illene foglalkozniuk, miért és hogyan lesz valaki kitéve az erőszakos szélsőségesség irányába történő radikalizálódásnak. Ha a kormányok vissza tudnák szorítani a radikalizálódás veszélyét, kevesebb potenciális elkövető okozna nekik fejfájást.

Abban egyetértenek a kutatók, hogy az erőszakos szélsőségesség felé történő radikalizálódás egy többlépcsős folyamat. Először az igazságtalanság miatt érzett harag arra indítja az embert, hogy megkérdőjelezze a létező társadalmi, jogi, gazdasági vagy politikai rendet. Állhat e mögött személyesen átélt diszkrimináció (például, ha valaki az etnikai hovatartozása miatt nem kap meg egy állást vagy emiatt igazoltatják a rendőrök), de az is, hogy az illető tanúja annak, mennyire szenved a közössége a saját hazájában (szegény lakókörnyezet, magas munkanélküliség, bűnözés, rossz lakhatási feltételek, gyenge iskolai teljesítmény) vagy külföldön (főként, amikor nyugati hatalmak segítenek hatalomban tartani egy elnyomó diktatúrát, vagy avatkoznak bele közel-keleti konfliktusokba).

Másodszor egyfajta identitásválság, a céltalanság állapota jelentkezik. Előfordul például, hogy valaki a nemzeti és a vallási identitása között őrlődik. Ilyen általában olyankor következik be, amikor az illető társadalmilag súlytalannak, elveszettnek érzi magát, mert mondjuk nincsen munkája, alulképzett, diszkriminációt kell elszenvednie a lakosság és a hatóságok részéről.

Harmadik lépésként az első két tényező összhatásaként létrejön egyfajta "kognitív nyitottság", amely fogékonnyá teszi az egyént az újszerű, radikális érzületeket erősítő gondolatok iránt. Ez a válaszkeresés időszaka, amikor értelmezni próbálja az általa esetleg megtapasztalt igazságtalanságot, elszigeteltséget. Ilyenkor tudja őt megkörnyékezni egy mentor, illetve terroristákat toborzó személy szent szövegek részleges, kifacsart értelmezésén alapuló, ügyesen kialakított, előre gyártott érvekkel, amelyek az iszlám és a zsidó-kereszténység ellentétével magyarázzák a világot.

#MeAndMyRights sorozatunk előző cikkeit is olvasd el!

A folyamat negyedik és egyben utolsó történése általában olyankor következik be, amikor az egyén csatlakozik egy olyan hálózathoz vagy csoporthoz, amelynek tagjai - többnyire egy mentor vagy beszervező irányítása alatt - kölcsönösen radikalizálják egymást. Úgy tűnik, erre az online térben is sor kerülhet, ahol az illető az "önradikalizációját" segítő tartalmakkal találkozik. Így vagy úgy, végeredményképpen elvetik azt a tabut, hogy tilos ártatlanokat meggyilkolni, hogy tartalmakkal találkozik, hogy igazolják a jövőbeni erőszakos cselekedeteiket.

Egyes kormányok, amelyek azt állítják magukról, tesznek azért, hogy megelőzzék az erőszakos szélsőségesség felé történő radikalizálódást, valójában csak a folyamat utolsó stádiumaival foglalkoznak. Például igyekeznek megakadályozni ideológiai térítésre alkalmas anyagok internetes terjesztését. Vagyis a beszervezőket próbálják megakadályozni abban, hogy kihasználják a beszervezendők "kognitív megnyílását". Csakhogy a radikalizációt végzők felderítéséhez teljes közösségeket kell kifürkészni, ami önmagában haragot, elidegenedést és bizalmatlanságot vált ki - vagyis csupa olyasmit, ami radikalizációhoz vezető környezetet teremt.

A kormányoknak inkább az olyan általánosabb problémákat kellene kezelniük, amelyek marginalizációt, elszigeteltséget okoznak. Ehhez elég, ha a hatóságok teljesítik a meglévő emberi jogi kötelezettségeiket, vagyis: előmozdítják a faji egyenlőséget, büntetik a diszkriminációt és a gyűlölet-bűncselekményeket, javítják az oktatás és a (nem szegregált) lakhatás elérhetőségét, és külpolitikai téren is komolyan veszik az emberi jogi kötelezettségeiket. Mindezzel eleve csökkenteni lehetne az egyéni radikalizálódás esélyét.

Ez nem jelenti, hogy a radikalizálódás úgy, ahogy van, megszűnne - mindig lesznek olyanok, akiket rá lehet venni erőszak elkövetésére. Azonban az emberi jogi normák érvényesítésével a kormányok feltehetően nagyban befolyásolnák a beszervezettek számát, és így a biztonsági szolgálatoknak sem volna lehetetlenül sok feladatuk.

Most futó #MeAndMyRights sorozatunknak ez az utolsó cikke. Megmutattuk, miért nem lehet tömeges megfigyeléssel és etnikai profilalkotással küzdeni a terrorizmus ellen. Reméljük, most már te is el tudod magyarázni a barátaidnak és a rokonaidnak, miért a törvényes kötelezettségeinek betartásával, az emberi jogi normák gyakorlatban történő megvalósításával tudják a kormányok a leginkább megteremteni a biztonságos környezetet.

Ha alaposabban meg akarod érteni ezeket a kérdéseket, vagy szeretnél utánanézni, milyen tényekre és kutatásokra támaszkodtunk a cikkben, itt a teljes jelentésünket elolvashatod arról, hogyan értelmezhető a 'Biztonság az emberi jogokon keresztül'.