Május 11-én reggel fél 10 körül jelentek meg a buldózerek. Rohamfelszerelésbe öltözött rendőrök ürítették ki az egyik kelet-római külvárosában lévő bevándorlótábort. A lakóknak, akik semmilyen előzetes figyelmeztetést sem kaptak, arra sem volt idejük, hogy összeszedjék a legszükségesebb személyes holmijukat: ruhát, pénzt, okmányokat, gyógyszereket.

A sokszor Szivárványtáborként emlegetett Ponte Mammolóban körülbelül 400, különböző vallású és nemzetiségű személy lakott immár évtizedek óta, teljes békességben. Legtöbben Eritreából és Szomáliából érkezett menekültek, akik közül sokan megszöktek a rendőri igazoltatás elől. A dublini rendelet értelmében ugyanis minden Európába érkező bevándorló személyazonosságát ki kell deríteni, és abban az országban kell menedékjogért folyamodniuk, ahol először átlépték a határt.

'Mindenük odalett'

A Szivárványtábor lakói azonban tovább akartak állni Olaszországból, hogy csatlakozzanak az észak-európai országokban élő rokonaikhoz, ezért bujkáltak a hatóságok elől. Ők korunk "láthatatlan" emberei, akikkel kapcsolatban úgy viselkedünk, mintha észre sem vennénk őket: városaink peremén élő, jogokkal nem rendelkező, emberi méltóságuktól megfosztott embertársaink.

A Ponte Mammolo düledező falai között éltek olyanok is, akik már annyi ideje tartózkodtak az országban, hogy jogi státuszra is szert tettek és állandó lakóhellyel, sőt egyes esetekben olasz állampolgársággal is rendelkeztek. Most mindenük odalett, beleértve nagy nehezen megszerzett okmányaikat.

Az egykori lakók egy részét valamelyik város környéki segélyközpontban helyezték el, mások a barátaiknál húzzák meg magukat. Úgy százan azonban nem voltak hajlandóak távozni. A ledózerolt tábor melletti parkolóba vonultak, és ott felverték a környékbeliektől és egy sportfelszerelés bolttól kapott sátraikat. A rómaiak valóban azon nyomban a gondjaikba vették őket. Sokan azóta is visznek a hajléktalanná váltaknak élelmet, takarókat és tiszta ruhát. Mindenki ott segít, ahol tud.

Jobb megolás

A római hatóságok a szociális ügyekért felelős városi tanácstagon, Francesca Danesén keresztül üzenték meg, hogy a kiürítésre a helyzet tarthatatlansága, mindenekelőtt a tábor rettenetes egészségügyi és higiéniás állapota miatt került sor. Emberi jogi szervezetek azonban váltig állítják, hogy lett volna jobb megoldás is. Évek óta foglalkoznak már azzal a kérdéssel, hogyan biztosítsanak megfelelő lakhatást ezeknek az embereknek.

Az elmúlt időszakban számos találkozóra került sor bevándorlók szervezetei, különböző NGO-k és a helyi hatóságok között, amelyeken egy olyan társadalmi integrációs tervről folytattak egyeztetést, amelyik tekintetbe venné a lakók eltérő kulturális sajátosságait is. A tábor kiürítése azonban hirtelen és váratlanul történt, elejét véve bármilyen mediációs kísérletnek. A végeredmény meglehetősen visszás, hiszen sokan az utcán kötöttek ki, ahol, ha lehet, még rosszabb körülmények között élnek most, mint annak előtte.

Alberto Barbieri, az Antigone egyik társszervezetének, a több közös projektben is partnerként közreműködő Medunak (Orvosok az Emberi Jogokért) az elnöke éppen a táborban tartózkodott a kiürítéskor. Így foglalta össze az esetet:

"Hat dolgot kell kizárni evakuálás esetén: nem szabad úgy belekezdeni, hogy nincsen még megoldva az összes lakó, különösen a legkiszolgáltatottabbak lakhatása; nem lehet kapkodni anélkül, hogy bárki előre értesítené az érintetteket; nem szabad nem egészen 30 percet adni arra, hogy a lakók összeszedjék a holmijukat; tilos fenyegetni, megfélemlíteni vagy bántalmazni a lakókat illetve a humanitárius segítőket; szóba se jöhet, hogy úgy fogjanak hozzá a bontáshoz, hogy van, aki még bent tartózkodik az épületben (köztük betegek és gyerekek is); veszélyes előzetes óvintézkedések nélkül nekilátni feltehetőleg azbeszttartalmú épületek lerombolásának. Márpedig Ponte Mammolónál az összes tilalmat áthágták. Emiatt keressük most a felelősöket."

Ferenc Pápa februárban "meglepetésszerű" látogatást tett a Ponte Mammolóban. A táborban élő dél-amerikai gyerekekkel közösen elmondott egy imát spanyolul, és minden lakó szívében elültette a reményt, amit még a buldózerek sem tehetnek tönkre.

Grazia Parisi