Meglepő igazság az illiberális demokráciákról és az egyszarvúakról

Az Európában itt-ott felbukkanó "újfajta" demokráciák hívei szerint az ilyen rendszerek ugyanolyan izmosak, mint a hagyományos demokráciák. Csakhogy ez nincs így.

A Facebook barátaim között hemzsegnek a megszállott politizálók. Ezen nincs is mit csodálkozni: politikatudomány szakon végeztem egy nemzetközi egyetemen, az egykori csoporttársaim fele most politikát tanít különböző európai intézetekben. A közösségi médián keresztül tartjuk egymással a kapcsolatot. Itt állandóan előkerül a vitákban, hogyan lehetne leírni egyes kelet-európai országokat. Jó meghatározás-e az illiberális demokrácia? Vagy inkább nevezzük őket korlátolt demokráciáknak? Vagy vezérelt demokráciáknak? Esetleg liberális autokráciáknak? Talán választói tekintélyelvű rendszereknek?

Én aztán egyáltalán nem vagyok megszállott.* Általában semmi türelmem ahhoz, hogy parttalan vitákba bonyolódjak.** Végképp nem érdekel, minek hívunk valamit, ha egyetértünk abban, körülbelül miről is van szó, és maga az elnevezés nem megtévesztő. Ám bizonyos kelet-európai rendszerek jellemzésekor éppenséggel csínján kell bánnunk a meghatározásokkal.

Cinikus vigyorgás

Hogy miért? Hadd foglaljam össze, mit lehet tudni az ilyen rendszerek működéséről. Nem katonai puccs révén jönnek létre, hanem választások útján szerzik meg a hatalmat a rendszer megalapítói. Nem kérdőjelezik meg az alkotmányosságot. Inkább új alkotmányt írnak mondván, a régi nem felel meg a 21-dik századi kihívásoknak. Nem nyíltan törvényszegők. Ehelyett egyik napról a másikra módosítják a jogszabályokat anélkül, hogy érdemben egyeztetnének róluk az érintettekkel. Ezután pedig foggal-körömmel ragaszkodnak a törvénytisztelethez. Olyan obskúrus törvényeket hoznak, hogy az ember képtelen eldönteni, vonatkozik-e rá vagy sem. Vagy olyat, amelyik egy bizonyos, a hatalmon lévők számára nem tetsző és ezért mondjuk megszüntetendő intézményre vagy elkerülendő eseményre van szabva. Olyan törvényeket, amelyek egyszerűen betarthatatlanok. Ezeket a jogszabályokat azután szelektíven alkalmazzák az ellenfeleikkel szemben, a törvénytisztelet fontosságát hangsúlyozva széles, cinikus vigyorral a képükön.

Nem tiltják be a független médiát. Csak megkérik a hozzájuk lojális oligarchákat, vásároljanak fel annyi (egykor) független sajtóorgánumot, amennyit csak tudnak, hogy propagandagépezetté alakítsák őket. A maradékot pedig addig fenyegetik különféle rémségekkel, mígnem azok elkezdenek öncenzúrát gyakorolni. A civil szervezeteket sem zárják be. Hanem külföldi ügynököknek titulálják őket és megakadályozzák, hogy pénzhez jussanak. Nem börtönzik be tárgyalás nélkül az ellenzéki vezetőket. Inkább hűtlen kezeléssel vádolják, lejáratják vagy megvásárolják őket. Könyveket sem égetnek. Viszont ügyelnek rá, hogy a kritikus írók ne jussanak hozzá azokhoz az anyagi forrásokhoz, amelyekből a nem kritikus hangvételű társaik részesülnek. És nem tiltanak be filmeket, csak nyomást gyakorolnak a mozikra, hogy ne játsszák őket.

Szóval akkor hogyan jellemezzük az ilyen rendszereket? A demokrácia újfajta, korábban ismeretlen válfajaként? Vagy egyszerűen (súlyosan) tökéletlen demokráciákként? Vagy mondjuk azt, hogy nem is demokráciák?

Az új kiszorítja a régit?

Amikor a politológusok azt méricskélik, mennyire demokratikus egy ország, vagy azon morfondíroznak, milyen fajta demokráciák léteznek manapság, általában egy sor, széles körben elfogadott változót alkalmaznak. Megnézik, mennyire független a média, mennyire szabadok a választások, milyen mértékű az igazságszolgáltatás függetlensége, milyen tiszteletnek örvendenek az alapvető jogok és így tovább. Ezután összeadják a kapott számokat vagy - amennyiben az osztályozás is céljuk - a hasonlóságokat is keresik, olyan országokkal, amelyeknél a legtöbb vonatkozásban körülbelül ugyanazok az értékek jöttek ki.

Az "újfajta" demokráciák hívei persze mondhatják, hogy a tudósok által használt változók torzítanak, hiszen az "ő" demokráciájukat a régi típusú demokráciákra jellemző feltételekhez mérik. Süket duma. Képzeld el például, hogy a barátod előáll azzal, hogy írt egy remek operát, mégpedig egy újfajta operát. Meghallgatod, de téged inkább valami death metal zenére emlékeztet a szerzemény. Ezért azt javaslod, hogy az általatok ismert operákhoz hasonlítva döntsétek el, végül is milyen műfajba illeszkedik. Erre bepipul a barátod és azzal vádol, hogy igazságtalan vagy. Miért a régi operák ismérvei szerint kellene meghatározni, hogy az általa írt darab opera-e vagy sem? Az, és kész. Újfajta opera.

Egy ilyen helyzetben a barátoddal szemben esetleg engedékeny volnál, a barátságotok érdekében. Elfogadnád, hogy van egyrészt az az opera, amit eddig annak hívtál, és amellett léteznek ettől merőben különböző, egyéb fajta operák is. Nem érdemes viszont ezt a stratégiát követni, ha a demokráciáról van szó. Ez esetben jobb, ha az ismert változók alkalmazásához tartja magát az ember.

A legitimitásról és az egyszarvúakról

Amikor a politológusok a hagyományos változók alapján vizsgálják meg, mennyire demokratikusak a mostani rendszerek, sajnos nem arra jutnak, hogy vannak egyfelől a demokrácia tiszta esetei, másfelől pedig az egyértelműen nem demokratikus országok. Rengeteg (és egyre több) olyan ország van, amely egy köztes halmazba sorolódik. Ebbe a harmadik csoportba azok a rendszerek kerülnek, amelyek lényegesen különböznek a diktatúráktól, ugyanakkor az ismert demokráciáktól is eltérnek.

Megvan az oka, miért akarják az ebbe a harmadik kategóriába tartozó rezsimek demokráciának neveztetni magukat. Miért ragaszkodnak ahhoz, hogy attól még, hogy "másfajta", semmivel sem kevésbé demokratikus az ő "demokráciájuk". Azért, mert fontos számukra a legitimitás. Egyelőre ugyanis kizárólag a demokráciát tartják legitim rendszernek. A legtöbb ember úgy gondolja, hogy a demokrácia az egyetlen elfogadható kormányzati forma.

De ne dőljünk be a félrevezető érveléseknek. Nem a demokrácia új válfajáról van szó. Még csak nem is tökéletlen demokráciákról. Ezek ugyanis nem demokráciák. A demokráciák a jogállamiság, a szabad média, a független igazságszolgáltatás stb. talaján álló liberális rendszerek. Az nem számít, hogy konzervatív, szocialista vagy liberális párt van-e hatalmon.

Olyan nincs, hogy illiberális demokrácia.*** Nevezhetjük az ilyen rendszereket hibrid rezsimeknek, hogy rámutassunk, a diktatúráknál elfogadhatóbbak, ugyanakkor a valódi demokráciákhoz képest kevésbé elfogadhatóak.

Legkézenfekvőbb, ha tekintélyelvű rendszereknek hívjuk őket. Hiszen a lényeget tekintve elfogadhatatlanok.

* A kollegáim most nyilván kiröhögnek, de akkor sem vagyok az.

** Ugyanakkor írtam egyszer egy filozófiai tanulmányt az összemérhetőség problémájáról, amelyben amellett érveltem, hogy egy krokodil lehet hosszabb, mint amennyire zöld. És ezt a legkomolyabban gondoltam.

*** És egyszarvúak sem léteznek.

Az oldal megtekintéséhez el kell fogadnod a harmadik fél sütijeit.