Európát 2015 januárjában teljesen ledöbbentette a párizsi antiszemita támadássorozat. A gyilkosságok hatására Frans Timmermans, az Európai Bizottság első számú alelnöke egy antiszemita és iszlámellenes gyűlöletről szóló kollokviumot hívott össze zsidó és muzulmán közösségek képviselői, aktivisták, szakértők, köztisztviselők és politikusok részvételével. Timmermans szerint "társadalmunk sötét és ocsmány erői mindig elsősorban a kisebbségek ellen irányulnak. Mindig elsősorban a zsidók ellen irányulnak." Azaz, ha ki akarjuk mutatni, milyen mértékű Európában az intolerancia, először is az antiszemitizmus szintjét kell megvizsgálni.
Ám amennyiben az antiszemitizmuson mérhető le, hogyan válik egyre ellenségesebbé Európa általában a kisebbségekkel szemben, felfoghatatlan, hogy a Bizottságot miért csak ez a két sérülékeny csoport érdekli. Az EU-nak inkább az volna a dolga, hogy segítsen a kölcsönös bizalom, megértés és tisztelet építésében e között a két nép között, amelyeket oly gyakran ugrasztanak össze a gyűlölködés szószólói. Egyesek erre azt mondhatnák, emiatt volt éppen elég csak az antiszemitizmusról és a muzulmánellenességről beszélni a tanácskozáson. Csakhogy két okból is problematikus, hogy a kollokvium ennyire szűken értelmezte az alapproblémát.
A gyűlöletbűncselekmény általános probléma
Elég körülnéznünk egy kicsit Európában ahhoz, hogy lássuk: itt is, ott is a legkülönfélébb kisebbségeket érinti különböző mértékben a gyűlöletbűncselekmény problémája. Van, ahol a zsidók vagy a muzulmánok, máshol meg a romák, az utazók, az afrikai származásúak, az LMBTI emberek, a fogyatékkal élők vagy a valamilyen nemzetiséghez tartozók állnak a szélsőségesek gyűlölködésének célkeresztjében.
Ebből is látszik, hogy Európában az antiszemitizmus és az iszlámfóbia egy nagyobb problémahalmaz részét képezi. Európában ugyanis az a gond, hogy minden országban van egy olyan szelete a társadalomnak, amelyik nem bírja megállni, hogy ne uszuljon egy vagy több kisebbség ellen. Hogy ki lesz a gyűlölködés célcsoportja, az társadalmi, gazdasági, politikai és történelmi tényezőkön múlik.
A gyűlöletbűncselekmény elleni küzdelem jegyében Timmermans megígérte, hogy kinevez két koordinátort, akik egyenesen neki jelentenek majd: az egyik az antiszemitizmussal, a másik az iszlámfóbiával foglalkozna. Az EU ezzel azt sugallja, hogy a más csoportokkal szembeni gyűlölet kevésbé érdekes. Ráadásul, tekintve hogy minden kisebbséget érint, nyilván általánosabb okai vannak a gyűlöletbűncselekménynek. Márpedig a döntéshozók nehezebben ismerik majd fel, és ezért kevésbé is tudják majd kezelni ezeket a mélyebben gyökeredző okokat, ha csak két sérülékeny csoporttal foglalkoznak.
Leásni a gyökerekig
És ezzel elérkeztünk a megbeszélés másik rákfenéjéhez. A legtöbb felszólaló ugyanis arról beszélt, hogyan érdemes megközelíteni a gyűlölet megnyilvánulásait ahelyett, hogy azt vizsgálták volna, milyen mélyebb okok húzódnak amögött, hogy a) az emberek hajlamosak előítéleteket alkotni, és b) az előítéletes emberek adott esetben gyűlöletbűncselekményeket követnek el. Ebből kifolyólag rengeteg idő ment el olyan kérdések megvitatásával, mint hogy miként lehetne korlátozni a gyűlöletbeszédet, hogyan érhető el, hogy a gyűlöletbűncselekmények áldozatai feljelentést tegyenek a rendőrségnél, mi kell ahhoz, hogy hatóságilag üldözzék a gyűlöletbűncselekményt, és általában hogyan lehetne fokozni a biztonságot.
Valóban szükség van ilyen intézkedésekre az áldozatvédelem és az igazságszolgáltatás szempontjából, valamint elrettentés céljából és azért, hogy megerősödjön a társadalmi tolerancia. Ám ettől még nem fogjuk gyökerestül kihúzni a probléma méregfogát. A megbeszélésen ugyanis sajnálatos módon alig esett szó arról, hogyan lehetne lenevelni az embereket az előítéletességről, illetve miként akadályozható meg, hogy erőszakhoz folyamodjanak.
Sorra jelennek meg olyan (szélsőjobboldaliakkal és szélsőséges iszlám bűnelkövetőkkel foglalkozó) kutatások, amelyekből az derül ki, hogy a társadalom szegénységben élő, kirekesztett részei hajlamosabbak a radikalizálódásra. Ebből még nem következik, hogy oksági kapcsolat állna fenn a szegénység és a gyűlöletbűncselekmények között. Ugyanakkor a szegénység és a társadalmi kirekesztettség, egyéb körülmények fennállása esetén, valóban fokozza annak a veszélyét, hogy gyűlöletbűncselekményeket elkövető egyéneket termel ki magából egy adott népességi csoport.
A kollokviumon mégis gyakorlatilag figyelmen kívül hagyták a tényt, hogy az EU-ban jelenleg a gyermekek egynegyede van kitéve szegénységnek és társadalmi kirekesztésnek, mint ahogy azt is, hogy az oktatásban, lakhatásban és a munkapiacon elszenvedett diszkrimináció folytán Európában egyes kisebbségek a társadalom perifériájára szorulnak.
A Bizottságnak lépnie kell
Az esemény záróbeszédét tartó Věra Jourová igazságügyi biztos joggal mutatott rá a tagállamok elsődleges felelősségére a szóban forgó problémák megoldását illetően. Ehhez képest számos tagállamban a populista politikusok gyűlöletkeltéssel próbának szavazatokhoz jutni, a fő pártok pedig azon az állásponton vannak, hogy politikailag kockázatos volna síkra szállni a kirekesztett csoportok társadalmi egyenlőségéért.
A Bizottságnak hatalmában áll változtatni mindezen. Annyi kell hozzá, hogy érvényesítse az egyenlőségről szóló EU-s jogszabályokat olyan országokkal szemben, amelyek szegregálják a kisebbségeket, illetve megtagadják tőlük az oktatáshoz és a foglalkoztatáshoz való egyenlő hozzáférést. Ugyanígy kellene érvényesítenie a gyűlöletbűncselekményről és a gyűlöletbeszédről szóló EU-s jogszabályokat, és latba vetbu a politikai befolyását a gyűlölködés szószólóival szemben. Ezen kívül támogathatná azokat a civil szervezeteket, amelyek az áldozatok képviseletében bírósági úton próbálnak érvényt szerezni az uniós jognak.
A Bizottság sajnálatos módon hagyományosan hárítja az alapjogok védelmének feladatát, és csak nemrég indította el az első két ügyet olyan kormányok ellen, amelyek diszkriminálják valamely etnikai kisebbséget. Amennyiben a döntéshozók valóban fel kívánják számolni a gyűlöletbűncselekményeket, a tüneteket és az okokat egyaránt célba kell venniük. És ha az országos hatóságok is vétkesek, a Bizottságnak velük szemben is fel kell lépnie a törvény nevében.
Israel Butler és Dovilé Šakaliené