Az európai közvéleményt élesen megosztja a szexiparról folyó vita. Radikális feministák egy csoportja és támogatóik szerint a prostitúció nem más, mint a szexuális kizsákmányolás egyik formája, vagyis a prostituáltak erőszak áldozatai, a klienseik pedig kizsákmányolóik, akiket a törvény erejével kellene büntetni. Gyakran hivatkoznak a klienseket büntető svéd modellre, mint követendő példára a többi ország számára. A svéd modell valóban egyre népszerűbb úgy a konzervatív, mint a liberális politikusok körében.
Más, magukat ugyancsak feministának mondó csoportok és támogatóik, akik maguk is többnyire “szex munkásként” keresik a kenyerüket, két felnőtt ember konszenzuson alapuló ügyletének állítják be a “szex munkát”, amelynek során az egyik szexuális szolgáltatásokat nyújt anyagi javakért cserébe. Szerintük az ilyen üzletnek semmi köze az emberkereskedelemhez (mely nemzetközi egyezményekbe ütköző bűntett). Ez utóbbiak a „szex munkásokat” nem megmentendő áldozatoknak látják, és úgy gondolják, hogy a keresleti vagy a kínálati oldal büntethetőségének követelése éppen azoknak árthat, akiket védeni kellene. Emiatt elutasítják a svéd modellt, és inkább a 2003-ban elfogadott új-zélandi törvényt tekintik példaértékűnek, amelyik mind a keresleti, mind a kínálati oldalon dekriminalizálja a “szex munkát”.
A Drogriporter forgatócsoportja tavaly márciusban utazott Új Zélandra, hogy részt vegyen egy Aucklandban rendezett konferencián. Ottlétünk alatt ellátogattunk az Új-zélandI Prostituáltak Közösségébe. Ez a szervezet a jogaik támogatása mellett arra tanítja meg a “szex munkásokat”, hogyan csökkenthetik a tevékenységükkel járó kockázatokat. A videó bemutatja, hogyan vélekednek az érintettek – vagyis a filmben szereplő “szex munkások” – a szexiparra vonatkozó 2003-as törvényről. A tapasztalataik biztosan sokatmondók a többi ország számára.
Szöveg: Sárosi Péter
Videó: Takács István Gábor és Sárosi Péter