Tech & Rights

Cseh ombudsman: Befogadó oktatás nélkül nem oldható meg a társadalmi szegregáció problémája

Anna Šabatová, az új cseh ombudsman legjelentősebb élménye a kommunista időszakból, hogy ellenzékiként megtapasztalta, milyen a kisebbségi lét.

by The League of Human Rights
Czech Ombudsman Anna Šabatová

Anna Šabatová ombudsman embertársai megsegítését tűzte ki célul maga elé. Főként azokat kívánja támogatni, akik nem tartoznak a többségi társadalomhoz, fogyatékossággal élnek vagy egyéb társadalmi hátrányokkal küszködnek. Az új ombudsman a Mindenkit befogadó iskola című lap hasábjain osztotta meg elképzeléseit az emberi jogok és az oktatás helyzetéről a Cseh Köztársaságban:

Már 2001 és 2007 között is az Ombudsmani Hivatal munkatársaként, Otakar Motejl ombudsman helyetteseként dolgozott. Idén vezetőként tért vissza a hivatalba. Mennyiben változott az emberi jogok helyzete ezek alatt az évek alatt?

Hadd kezdjem az elején. A kezdeti időszakhoz képest ez a hivatal ma már sokkal hatékonyabban képviseli az emberi jogokat, ami annak köszönhető, hogy kibővült a tevékenységi köre. A szabadságuktól megfosztott személyek védelmétől kezdve az embertelen bánásmód megelőzésén és a diszkriminációval szembeni fellépésen keresztül a külföldiek kitoloncolásának ellenőrzéséig sok mindennel foglalkozunk.

Általánosságban azt tudnám mondani, hogy egy demokratikus társadalomban nem akaratlagosan, a törvénysértés szándékával követnek el emberi jogi sérelmeket. sokkal inkább a hatóságok érzéketlenségéből, a szociális szolgáltatók hanyagságából, szakmailag téves felfogásából, illetve a társadalmi sztereotípiákból származnak a jogsértések, melyeket első látásra általában nem könnyű felismerni.

Változnak-e az alapjogokról alkotott elképzelések?

Hogyne. Tízegynehány éve, még a fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló ENSZ-egyezmény előtt is természetesen az alapjogok megsértésének tekintettük volna, ha rosszul bánnak a kliensekkel valamelyik gondozási központban, megbüntetik őket vagy egyéb módon korlátozzák őket a szabadságukban, esetleg nem biztosítanak a számukra megfelelő étkezést. Ugyanakkor önmagában az, hogy így élnek emberek, hogy egész életüket egy intézetben töltik, nem esett volna súlyosan latba a cseh társadalom szemében. Az Egyezmény elfogadása óta azonban az egész intézményrendszerre kritikusan kell tekintenünk, annak átalakítására kell törekednünk.

Vagy vegyünk egy másik példát: tizenhárom évvel ezelőtt, amikor az első olyan eseteket kezdtük kivizsgálni, ahol a szüleiktől elvették a gyermekeiket, a szociális szolgáltatók munkatársaiban fel sem ötlött a kérdés, jogosan vagy helytelenül cselekednek-e, amikor beavatkoznak a családok életébe. Mára az Emberi Jogok Európai Bírósága által feltárt tények, az Alkotmánybíróság döntései, illetve a Legfelső Bíróság átfogó ítéletei nyomán ezek a szempontok is bekerültek a polgári törvénykönyvbe, így sokkal nagyobb hangsúlyt fektetünk a családdal közösen végzett megelőzési tevékenységekre. És még folytathatnám a sort. Fontos, hogy beszéljünk az emberi jogokról, foglalkozzunk velük, biztosítsuk a védelmüket.

Néhány hónapja nevezték ki az ombudsmani hivatal vezetőjének. Melyek ön szerint a legfontosabb témák, és mivel szeretne foglalkozni a közeljövőben?

Kötelességem, hogy minden olyan üggyel foglalkozzak, amivel felkeresnek, ha az a hivatal hatáskörébe tartozik. Nem válogathatok közülük aszerint, mi érdekel. Azt viszont mindig nyíltan vállaltam, hogy közel érzem magamhoz a szabadságuktól megfosztott személyek ügyét, illetve az egyenlő bánásmód jogának érvényesítését.

A diszkriminációs esetekkel kapcsolatban meggyőződésem, hogy a társadalomban ma is tetten érhető az egyenlőtlen bánásmód elfogadottságához vezető nagymértékű előítéletesség. Ilyen körülmények között a diszkrimináció áldozatai gyakran meg sem próbálják megvédeni magukat, nehogy még reménytelenebbé váljék a helyzetük. Ez nincs így rendjén. Fontosnak tartom tehát, hogy megpróbáljuk legyűrni a sztereotípiákat, kísérletet tegyünk rá, hogy megváltoztassuk a politikusok és a társadalom felfogását ebben a kérdésben.

Régóta bírálják a Cseh Köztársaságot, amiért egyenlőtlen feltételeket teremt az oktatásban. Ön szerint mi a legsúlyosabb gond? Mit sikerült eddig elérni? Lehetne-e ennél többet is tenni?

Minden gyermeknek egyenlő joga van a tanuláshoz. Persze nem mindenkiből lesz orvos vagy mérnök, de az államnak kötelessége, hogy ugyanolyan esélyt biztosítson mindannyiuknak az életük kezdetén. Teljességgel elfogadhatatlan az olyan állami beavatkozás a jövő generációinak életébe, hogy egyeseket akadályoz az oktatáshoz való hozzáférésükben.

A helyzet csak lassan változik, ugyanakkor igen reménykeltőek a kormány és az emberi jogi miniszter mostani intézkedései. Szerintem többet kellene beszélgetni az oktatási szolgáltatókkal és valamennyi gyermek szüleivel az oktatási esélyegyenlőségről. Gyakran tapasztalom, mennyire tartanak a változástól. Világosan ki kell mondani, hogy mind emberi, mind gazdasági szempontból az egész társadalom javát szolgálja, ha egyenlőek az esélyek az oktatásban.

Gyakran hallani, hogy az igazságos oktatáshoz a befogadó oktatáson keresztül vezet az út. Ön szerint milyen előnyökkel jár, és mennyire kockázatos az ilyen oktatási rendszer bevezetése?

Általános vélemény szerint befogadó oktatás nélkül nem oldható meg a társadalmi szegregáció problémája. Ebben a rendszerben a gyermekek úgy nőnek fel, hogy természetesnek tartják a különbözőséget, társadalmilag érzékennyé, befogadókésszé válnak. Társadalmunkban egyelőre nem eléggé elterjedt az ilyen felfogás. Meglepődünk, ha valamilyen szélsőséges jelenséget látunk, ami a különbözőség iránti értetlenségből, a tisztelet hiányából és az előítéletességből fakad.

A befogadó oktatás megvalósításában a legfőbb kihívást én a társadalmi előítéletek leküzdésében látom. Sőt, ezt tartom az egyetlen gyenge láncszemnek. A költségek nem számítanak: amit megspórolunk a szegregált oktatáson, érdemes ráfordítani a befogadó oktatásra. Mindenekelőtt bele kellene vágni végre, ahelyett, hogy felsorakoztatnánk a kockázati tényezőket, és engednénk, hogy a következő nemzedék is megfelelő oktatási lehetőségek híján nőjön fel.

A legfőbb veszély szerintem az, hogy a tanárok nagy része nincsen felkészülve az ilyen típusú oktatásra. Márpedig a tanáron múlik az egész rendszer sikere. Az ő képzettsége, elkötelezettsége és helyes ítélőképessége nélkül fabatkát sem ér az egész befogadói modell.

Most folyik az oktatási törvény módosításának vitája, amelynek keretében a speciális nevelési igényű gyermekek oktatásának feltételeit is megváltoztatnák. Milyen gyakorlati jelentősége lehet a törvénymódosításnak az iskolák mindennapjaira nézve?

Még a legjobb törvény sem biztosítja az igazságosságot és az egyenlőséget. Az mindig is számos tényező eredője, az oktatási törvény gyakorlati megvalósítása pedig többnyire nem jogászi képzettségű személyeken múlik. Ugyanakkor a törvénymódosítás, melyhez nekem is volt szerencsém fűzni néhány megjegyzést, mindenképpen biztató kezdet. Könnyen áttekintő, világos elképzelésen alapul, ami, hadd mondjam ki, ritkán tapasztalható jelenség.

Különösen jól hangzik, hogy minden tanulóra egyénileg figyelmet fordítanak majd. Megszűnik a diákok értelmetlen csoportosítása három kategóriába, világosan meghatározzák a jogokat és kötelezettségeket, így az egyes szereplők (iskola, nevelési tanácsadó, tanulók, szülők) felelősségi körét is. Ugyanakkor a reform a jelenlegi tervek szerint csak 2017-ben lép életbe, amit a magam részéről határozottan ellenzek. Minden évvel reménytelenebbé válik gyermekek ezreinek amúgy is kilátástalan helyzete.

Ugyancsak ellenzem az úgy nevezett "nulladik osztályok" kapacitás-bővítését. Az államnak inkább új óvodák építésével kellene foglalkoznia - én legalább is ebben látom az esélyegyenlőség lehetőségét.

Mit gondol arról az eljárásról, hogy az oktatási rendszer, vagyis az iskolák a szülőkre hárítják a speciális nevelési igényű gyermekekkel foglalkozó kisegítő tanár költségeinek megfizetését?

Ez is csak egy jele annak, hogy a kötelező oktatás rendszere nem alkalmas a különböző hátterű gyermekek nevelésére, képtelen ellátni ezt a feladatot (emberileg, adminisztratív és pénzügyi szempontból egyaránt). Ma is ingyenes a kötelező oktatás. Ám a fogyatékossággal élő gyermekek szülei kénytelenek részben fedezni a segédtanerő költségeit, ami bizonyos körülmények között diszkriminációnak tekinthető, hiszen az ép gyermekeknél nem merül fel ilyen költség.

A szülők bírósághoz fordulhatnak a diszkriminatív állapot, illetve az egyenlőtlen bánásmód következményének megszüntetése érdekében. Bizonyos esetekben jelentős anyagi kártérítést is követelhetnek. A szülők mégsem ezt a megoldást választják. Hogy ennek tudatlanság-e az oka, vagy az, hogy félnek attól, hogy megromlanak az iskolán belüli vagy a hatóságokhoz való viszonyok, nem tudom. Megértem, hogy nem bíznak az igazságszolgáltatásban, hiszen olyan hosszadalmas és fáradságos elérni, hogy ítélet szülessen egy-egy ügyben.

Ismerem viszont egy autisztikus gyermek történetét, akinek az anyja nem adta fel, és végül az Alkotmánybíróságon nyújtott be panaszt. Rendkívül szerencsétlennek tartom, hogy elutasító döntés született az ügyében. Az asszony az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult a panaszával. Biztos vagyok benne, hogy siker koronázza majd a próbálkozását, és nagyon drukkolok neki. Véleményemmel támogatni fogom a Strasbourgban benyújtott kérelmét.

Mit szeretne, milyen iskolába járjanak majd az unokái?

Erről a kérdésről csak olyan közhelyek jutnak eszembe, amiket jobb, ha nem mondok. Persze azt szeretném, ha az iskola a természetes kíváncsiságukat fejlesztené, nem 1-estől 5-ösig terjedő érdemjegyek osztogatásával mérné a teljesítményüket, hanem azt venné figyelembe, mennyi munkát fektetnek be a gyerekek a tanulásba, és az egész utat értékelné, amit megtettek, amíg eljutottak A-ból B-be. Ezt a felfogást hiányolom a cseh iskolarendszerből.

Jó lenne, ha a gyerekek az iskolában kötetlen formában megtanulnák az egymás iránti tiszteletet, megértenék, hogy mindenkinek megvan a maga helye a világban, ahol békésen gyarapodhat, ha megkapja rá a lehetőséget. És persze örülnék neki, ha a gyerekek boldogan emlékeznének vissza az iskolaéveikre.

Az interjú a Mindenkit befogadó iskola című lap harmadik számában jelent meg, melyet a Rászorultakért Alapítvány adott ki az olomouci Palacký Egyetemmel együttműködésben a "Cseh Köztársaságbeli befogadó oktatás rendszerszintű támogatása" elnevezésű projekt keretében.