Ez a cikk először publicisztikaként jelent meg az Irish Examiner 2015. március 23-i számának nyomtatott és online kiadásában, ahol egy hosszabb, részletekbe menő tanulmányhoz kapcsolódott, amelyik azzal foglalkozik, milyen hézagosan kezeli Írország a nemzetközi emberi jogi normákat. A tanulmányt többek között az Ír Tanács a Polgári Szabadságjogokért készítette.
Miután újabb és újabb tényekre derült fény az európai és a világméretű ellenőrzési folyamatok révén, mára világosan látható, hogyan bánnak Írországban az emberi jogokkal.
Akárhonnan nézzük is, hosszú, sötét árnyak vetülnek a képre. Ilyen árnyék a szeméremcsont kettétörésének barbár szokása, a Magdolna-mosodák túlélőinek kezelése, vagy a biztonságos és törvényes abortusz hiánya. Alapvető hiányosságokkal kell még mindig számolni. Például továbbra sem létesültek független testületetek a rendőrállomásokon tapasztalható állapotok megfigyelésére vagy a fogyatékkal élőkkel szembeni bánásmód ellenőrzésére. Az alkotmányunkból egyszerűen kimaradtak bizonyos gazdasági, a szociális és kulturális jogok.
Írország 2013 óta, egészen az idei év végéig az ENSZ Emberi Jogi Tanácsának teljes jogú tagja. Ebben a minőségében fontos külföldi ügyekkel foglalkozott, otthon azonban eleddig nem került sor megnyugtató változásokra az emberi jogok terén. Az Ír Tanács a Polgári Szabadságjogokért és partnerei megvizsgálták, vajon mennyire érvényesíti az állam ugyanazokat a normákat Írországban, amelyeket az Emberi Jogi Tanács tagjaként külföldön propagál.
Végignézve, mi mindent javasoltak Írországnak az elmúlt időszakban, kirajzolódnak a fő hiányosságok, ami a törvények végrehajtását illeti.
Ebben az országban nem tartják tiszteletben a nők önrendelkezését és testük sérthetetlenségét. Valahányszor napvilágra kerültek múltbeli visszaélésekre vonatkozó, égbekiáltó bizonyítékok, az állam mindannyiszor inkább a saját érdekeit védte, ahelyett, hogy igazságot szolgáltatott, illetve jogorvoslatot biztosított volna az áldozatoknak. Az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának ajánlásaival szemben ma már nyolcvanéves nőket, akiknek annak idején eltörték a szeméremcsontjukat, arra kényszerítettek, hogy válasszanak aközött, pénzbeli kártérítést fejében békén hagyják-e az elkövetőket, vagy inkább megpróbálják magasabb szinten érvényesíteni a jogaikat.
Nem engedték szóhoz jutni a Magdolna-mosodák még életben lévő, egykori lakóit, és azzal sem törődtek, hogy a Kínzás Elleni ENSZ Bizottság több ízben is független vizsgálatot szorgalmazott az ügyben. Az ír törvények a teherbeesés pillanatától fogva megfosztják a nőket attól a joguktól, hogy eldöntsék, ki akarják-e hordani a terhességüket vagy sem.
Írország vonakodik hatékony felügyeleti mechanizmusokat teremteni. Írország 2007-ben papíron elfogadta a fogva tartási intézményekben folytatott embertelen bánásmód ellenőrzésével, illetve a fogyatékossággal élők jogaival foglalkozó alapvető ENSZ-egyezményeket, ugyanakkor egyik sem emelkedett törvényerőre. Mindkét szerződés olyan országos független felügyeleti mechanizmusok felállítására vonatkozik, amelyek segítségével konkrét intézkedések útján lehetne biztosítani a nemzetközi közösség általi ellenőrizhetőséget.
Az írásból az is kiderül, miért olyan gyatra Írország teljesítménye az emberi jogok terén. Írország tavaly nyári, az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága általi meghallgatását összefoglaló megjegyzésében legalább is halványan utal ilyesmire Nigel Rodley. Miután felsorolja a "Magdolna-mosodák, az anya- és gyermekotthonok, a gyermekbántalmazás és a szeméremcsont-törés" bűnlajstromát, megjegyzi: "Ezek egytől egyig súlyos ügyek, amelyek ráadásul elég hosszan tartottak ahhoz, hogy értetlenül fogadjuk, hogy képes ezt bármely állam akárcsak részben is eltűrni. Nem állhatom meg, hogy megjegyezzem: az ilyen esetek nem függetlenek az államot alkotó pártban uralkodó intézményes vallási meggyőződésektől."
A vallást félre téve a jogi képzés sem tudta megalapozni a nemzetközi emberi jogi normákról való tudást, így komoly hiányosságokkal küzd a teljes mostani jogász-nemzedék, amelynek tagjai ma hatalmi pozíciót betöltő, befolyásos személyek. Ügyvédek és bírók kényelmesen, az évtizedekkel ezelőtti alkotmányos elvekkel takaródzva, sokszor simán (és helytelenül) elsiklanak afelett, milyen és mennyi nemzetközi kötelezettsége is van Írországnak.
A legfőbb probléma azonban az, hogy mindaddig, amíg nem teszik világosan valamely intézmény dolgává a nemzetközi szerződéseket felügyelő testületek által megfogalmazott ajánlások végrehajtását, nem valószínű, hogy Írország képes lesz lényeges javulást elérni az emberi jogi teljesítményének terén.
Ám legalább valamennyi optimizmusra ad okot, hogy Charlie Flanagan külügyminiszter nemrég bejelentette, szándékában áll "jobban összpontosítani és összehangoltabban kezelni" az emberi jogok kérdését, és ezért felállít egy emberi jogokkal foglalkozó tárcaközi bizottságot, amelynek működését egy államtitkár felügyeli majd. Amennyiben elég erős mandátumot kap, és valamennyi érintett terület felső vezetői is részt vesznek majd a tevékenységében, a bizottság fontos szerepet tölthet be abban, hogy Írország büszkén emlékezhessen vissza arra az időszakra, amikor részt vett az ENSZ Emberi Jogi Tanácsának munkájában.
Mark Kelly az Ír Tanács a Polgári Szabadságjogokért (www.iccl.ie) igazgatója