Tech & Rights

Látogatás Haldenben, a világ legemberségesebb börtönében

A norvég Halden börtön mintaszerű intézmény: sok rab jobb körülmények között él itt, mint kint.

by Dollores Benezic
A norvégiai Halden börtön főbejárata
A Román Szövetség az Emberi Jogok Védelmére - Helsinki Bizottság munkatársai ellátogattak a norvégiai Halden börtönbe, hogy megtekintsék, hogyan működik egy emberséges börtön. Itt ugyanis a raboknak sok minden szabad, csak éppen ők maguk nem szabadok.

A Halden börtönben egy "börtönreggelivel" kezdtük a napot, amit a konferenciateremben tálaltak fel. A börtönigazgatóval és a legidősebb őrrel zöldséges-sonkás omlettet és salátát, hozzá pedig narancslét és kávét fogyasztottunk.

Ugyanezt kapják a rabok is. Nem úgy, mint Romániában, ahol egy kondérből merve valamilyen felismerhetetlen étel kerül a tányérra. A norvég börtönben csomagolt készételt kapnak a rabok, amit csak meg kell melegíteniük; minden börtönrészleghez konyha is tartozik. Társalgók is találhatók a létesítményben, minden 10-12 cellára esik egy, úgy néznek ki, mint egy rendes nappali. Ha pedig a fogva tartottnak nem ízlik a koszt, vehet magának a börtön boltban, amely ugyanolyan, mint bármelyik élelmiszer üzlet, széles árukészlettel.

Más beállítottság

Halden nem tipikus börtön, még Norvégiában sem számít annak. Mindenki ezt hangoztatja. Pedig ugyanezeket a szolgáltatások megtaláltuk a bredveiti női börtönben is, ahol az előző nap jártunk. Csakhogy Halden eleve másfajta beállítottságon alapul.

A dél-norvégiai fjordok vidékén, ahonnan a lakosok csónakkal járnak bevásárolni Svédországba, mert ott olcsóbb, egy csinos kisvároshoz tartozó 30 hektárnyi területen dán építészek szabadra engedték a fantáziájukat. Ha nem venné körül fal, sosem lehetne rájönni, hogy amit létrehoztak, az egy börtön. A fából, üvegből, acélból és kőből készült épületegyüttesről azt hinné az ember, kórház, iskola vagy valamilyen más közintézmény. Nincsen rács az ablakokon, sem őrtornyok, szögesdrót vagy elektromos kerítés. Kamerát sem látni sem a folyosón, sem a cellákban, a foglalkoztató szobákban, vagy a műhelyekben. Az őrök pedig nem viselnek fegyvert.

Ahogy egy egykori börtönigazgató mondta: ennél már nem is élhetnének szabadabban, legfeljebb, ha megkapnák a cella kulcsát.

Az intézmény újszerűen közelíti meg a biztonság kérdését, úgy nevezett "dinamikus biztonságot" teremtenek: az őrök a rabok közé vegyülve, folytonos jelenlétüknek köszönhetően tudják elejét venni az összetűzéseknek úgy, hogy segítenek az ügyeket kibeszélni. Haldenben 258 elítélt tölti a büntetését, a bentlakók számát nézve ez az ország második legnagyobb börtöne, az alkalmazottak száma pedig 290.

Visszafogott büntetés

Itt is ugyanazt az elképzelést alkalmazzák, mint országszerte: a börtönbeli élet annyiban különbözzön a kinti élettől, hogy a rabok meg vannak fosztva a mozgás szabadságától. A büntetés nem terjedhet azon túl, ami kijár az elítéltnek, akinek segítségre van szüksége; a rabokat az első naptól a szabadulásra készítik fel.

Romániában, a börtönbe bekerültek első kötelessége, hogy részt vegyenek a "Felkészülés a börtönéletre" című tanfolyamon. Minden más csak ezután következik.

Are Høidal, a Halden igazgatója kifejtette, az a céljuk, hogy "az elítéltek dolgozzanak, adót fizessenek, legyen családjuk, legyen miért élniük". Ezért segítik tanácsadással a rabokat az első naptól fogva abban, hogy kitalálják, mi érdekli őket. Ez nem sikerül mindenkinek. A Halden egy legmagasabb biztonsági fokú létesítmény, ahol gyilkosokat, szexuális bűnözőket, szellemi fogyatékkal rendelkezőket, kábítószerfogyasztókat és kisstílű bűnözőket tartanak fogva.

A hírnév ára

A Halden a világ legjobb börtöne hírében áll, minden elítélt itt szeretné letölteni a büntetését, az innen szabadultaknak mindössze 20 százaléka visszaeső, ami sokkal kevesebb, mint a norvég átlag az elmúlt évtizedekben, és még sokkal kevesebb, mint a Romániában vagy más országokban mért adat.

A visszaesési százalék egyébként vitatott mérőszám, ugyanis szabadulás után 5 évvel kellene nézni ahhoz, hogy mérvadó legyen az adat. Figyelembe kellene venni továbbá, hogy vannak külföldi bűnözők is - Norvégiában a börtönpopuláció egyharmadát ők teszik ki - akiket nem néznek, mert szabadulás után visszatoloncolják őket a származási országukba.

Are Høidal is megerősítette, hogy a 20 százalék 2 évvel a szabadulás utáni állapotra vonatkozik, és csak a skandináv országok állampolgárai tartoznak bele.

Halden eleve híres hely. Michael Mdsen és Michael Moore is forgatott itt dokumentumfilmet, foglalkozott vele a nemzetközi sajtó, az őrök pedig az intézmény felavatásakor készítettek egy videót, amelyiken a "We are the world" című számot éneklik. Egymást váltják a hivatalos látogatók, akik el akarják lesni a Halden titkát.

A titok persze a rabokkal szemben attitűdben rejlik. Ezen kívül pedig a pénzben. A 2010-ben megnyílt intézmény 250 millió dollárba került, Høidal szerint ma ennek a dupláját kellene kifizetni. Nem minden ország engedheti meg magának, hogy ilyen körülményeket biztosítson a fogva tartottaknak. De nem is áll minden társadalom szándékában ennyire emberségesen bánni az elítéltekkel.

Börtönönként egy fegyver

A nyolcvanas években más idők jártak még Norvégiában is. Amikor Are Høidal 1983-ban elkezdett börtönben dolgozni, a rabok nagy része pszichiátriai problémákkal küzdött, a börtönök a drogmaffia terepeként szolgáltak, a rabok lázadtak vagy megszöktek, három őrt megöltek, és 70 százalékos volt a visszaesés - akárcsak ma Romániában.

Prison director Are Høidal has been working in the Norwegian penitentiary system since 1983.

Egy különbséggel: ahogy ma sem,az őrök akkor sem viseltek fegyvert. Ha baj volt, a rendőrséget hívták. Az igazgató állítása szerint még a hatvanas években is csak egy fegyver jutott egy börtönre, amit aztán biztonságos helyen tároltak.

"Amikor elkezdtem dolgozni a börtönrendszerben, azt mondták, nem az a dolgunk, hogy a rabokkal beszélgessünk a gondjaikról, hanem az, hogy őrizzük őket. Az őrök és az elítéltek között minimális volt a kapcsolat. Ma viszont az őrök együtt dolgoznak, együtt esznek az elítéltekkel, velük sportolnak és sétálnak: ez a dinamikus biztonság lényege. Az őrök nem csak őrzik a rabokat, hanem szociális munkások is egyben," magyarázza Are Høidal.

A rabok és az őrök közt is akad, akinek ez nem tetszik. Állandó tréfálkozás tárgya, hogy milyen intim viszonyban vannak egymással. Az ebédlőben egy hatalmas falfestményen óriás szúnyognak ábrázoltak egy őrt, és meg is magyarázzák: aki elviselhetetlennek érzi egy őr közelségét, próbálja ki, milyen egy szúnyogoktól hemzsegő sátorban tartózkodni.

"Egy egész falu"

Nem csak az igazságügyi rendszert dicséri a rugalmas biztonság működési elve: az egész közösség részvételén múlik a siker. A 2008-ban öt miniszter - az igazságügyi, az oktatási, a kulturális, az egészségügyi és a helyi hatóságokért felelős tárcák vezetői - elfogadtak egy olyan határozatot (Fehér Könyv), amely szerint az igazságügyi rendszernek arra kell törekednie, hogy a rabok normálisan éljenek és rehabilitációban részesüljenek.

Az, hogy hogyan nevelkedik fel egy gyermek, egy egész falun múlik. Ugyanígy az egész közösség dolga, hogy jó embert faragjon egy elítéltből. Norvégiában az alkalmazottak egy része, így az orvosok, a lelkészek és az oktatók nem csak a börtönben, hanem a közösségben is dolgoznak, hogy a két csoportot összeszoktassák.

Romániában is hasonló határozatot fogadtak el a börtönrendszerről, amely ráadásul egy 2015-i sürgősségi rendeletnek megfelelően törvényerőre emelkedett. A dokumentum ezt a címet viseli: "Az elítéltek társadalmi integrációjának országos szinten végrehajtandó nemzeti stratégiája", és az a lényege, hogy a rabok társadalmi reintegrációja érdekében együttműködésre, a teljes közösség bevonására van szükség. Annyi csak a bökkenő, hogy a stratégia láthatóan nem működik. Hogy miért nem, annak okát, legalább is hivatalosan, nem tudni.

A rabok aktívak maradnak

Haldenben, ahogy sok más norvég börtönben, a rabok nem csak a cellájukban, a tévé előtt töltik az idejüket, bár mindenük megvan a 12 négyzetméteres cellájukban. De el kell dönteniük, tanulni vagy dolgozni akarnak. Számos szakirány közül választhatnak, járhatnak kézműves tanfolyamra, tanulhatnak kémiát, fizikát vagy filozófiát. Hétféle szakmát is tanulhatnak, a kárpitosságtól az autószerelésen a fémfeldolgozásig. Sőt, három hangstúdió is működik a börtönben, ahol zenélni lehet.

Amikor beléptünk az egyik stúdióba két öreg rockernek öltözött elítélt éppen egy számot próbált az első albumukhoz. Az együttesüket Priusznak (Criminal Records) hívják, és nagyot röhögtek azon, hogy azt mondtuk, nem néznek ki bűnözőknek. "Akkor csináljunk úgy, mintha nem volnánk azok," válaszolta egyikük, hozzátéve, hogy még három albumnyi időt kell letöltenie a börtönben.

"Mégiscsak börtön"

Az igazgató többször is rámutatott, hogy mindennek ellenére a Halden egy börtön, ahol rabok vannak, akik időnként dühbe gurulnak, és ilyenkor el kell őket különíteni. De még a sétára kijelölt helyek is másképp néznek ki. A falakon rajzok, ki lehet látni az épületeket körülvevő óriási kertre. Az egyik rajz, amelyiken egy rab összebilincselt lábbal rúgja a labdát, a börtön védjegyévé vált. Ezt az ábrát nyomtatják a rabok által készített termékekre, amelyeket a grafikai stúdióban gyártanak és a városka Vöröskereszt boltjában forgalmaznak.

A börtön előcsarnokában a reintegrációs hivatal faliújságján egy A3-as plakát egy büntetés-végrehajtási intézetet hirdet, amelyet Hollandiában bérelnek a norvég hatóságok. "Holland vakáció," jegyzi meg tréfásan az igazgató, hozzátéve, hogy bizonyos szintű angol tudáshoz kötik a holland intézménybe történő áthelyezést, ami a külföldiek esetében gyakran akadálynak bizonyult.

Are Høidal úgy zárta a kis "uradalmáról" szóló előadást, hogy egy rossz szót sem szólt a haldeni börtönről. A sétánkon több rabbal elbeszélgettünk, köztük egy románnal is. Mind dicsérték az intézményt, kivéve egy albán elítéltet, aki suttogva arra panaszkodott, hogy csak a PR-osztály teremtette látszat tette híressé a Haldent, attól még a börtönélet nagyon is kemény.

Az igazgató is oda lyukadt ki, hogy mindennek ellenére a Halden mégiscsak börtön, még ha a lehető legjobb is, amit a társadalom az elítéltek számára biztosítani képes, és ez így marad a következő száz évben, hacsak az emberiesség nevében nem találnak ki addig más módot arra, hogy megbocsássanak a vétkezőknek.