Az HBO nemrég vetítette Philip K. Dick Az ember a fellegvárban című regényéből készült filmet, amelyikben a szerző egy másik lehetséges történelmi utat vázol fel, ahol a nácik megnyerik a második világháborút és elfoglalják Európát, valamint az USA egyes részeit. A regény főszereplőinek van egy olyan érzésük, hogy valami nem stimmel a történelemmel.
Rájönnek, hogy 1933-ban következhetett be a törés az igazi történelem és a párhuzamos világ között, amikor Roosevelt elnököt meggyilkolták, és ezzel kezdetét vette a Nagy Gazdasági Világválság és az amerikai izolacionizmus. A titokzatos Ember a fellegvárban dokumentumfilmet nézve ráébrednek, hogy létezik egy másik valóság is, amelyikben a nácik elveszítették a háborút, és a népek demokráciában, szabadon élnek.
Valami nem stimmel a valósággal?
A napilapokat olvasva óhatatlanul hasonló érzései támadnak az embernek. Lehetséges, hogy valami nem stimmel a valósággal? Történt valami, ami letérített bennünket a "valódi" történelmi utunkról? Létezik valahol egy másik Európa, amelyik erősebb egységbe kovácsolódik egyszer, ahol a megszorítások helyett a társadalmi és gazdasági összetartozás, a nyitottság és a szolidaritás az úr?
Ha létezik ez a másik Európa, annak vezetői a ténylegesen adott válaszokhoz képest biztosan egész biztosan másképp reagáltak a pénzügyi válságra. Nem megszorításokkal próbálták meg kezelni a helyzetet. Lecsillapították a kedélyeket, hogy elkerüljék az euroszkeptikus jobboldali populizmus előretörését.
Az Egyesült Királyság nem fontolgat semmiféle "Brexitet", és nem arra törekszik, hogy újra elszigetelődjön Európától. Dél-Európát nem fojtogatják a gazdagabb országok által rákényszerített megszorítások, mivel egy Marschall-tervhez hasonlatos, bátor beavatkozás kisegítette a bajból.
Az EU keleti felét nem Orbán Viktor, Robert Fico vagy Jaroslav Kaczynski-féle vezetők uralják egyre tekintélyelvűbb és idegengyűlölőbb politikájukkal. Nem készül összeomlani a schengeni térség; a centrum és a periféria közötti szakadék egyelőre áthidalható.
A másik Európa többet áldoz szociális és egészségügyi fejlesztésekre, és kevesebbet költ elnyomó jellegű rendőri intézkedésekre. A másik európában az egyenlőtlenség, nem pedig a migránsok jelentik az első számú közellenséget.
De mi a helyzet a migrációs válsággal? Nos, egy erősebb, egységes Európában, amelyet egy elszántabb Amerika is támogat, talán nem eszkalálódott volna idáig a szíriai válság, és főként sikerült volna útját állni az orosz terjeszkedésnek. A bevándorlási hullám így is, úgy is elérte volna a kontinenst, a másik Európa azonban másként reagálna rá: több támogatást kapnának az ENSZ-ügynökségek az emberségesebb állapotok fenntartására az Európán kívüli menekülttáborokban, és ezátal sikerülne konszenzuális megoldást találni arra, hogyan lehet egyenlően elosztani a menekültek fogadásával járó terheket a tagállamok között - kevésbé démonizálnák az érkezőket, és több integrációs célú intézkedés születne.
Milyen jövőt szeretnénk
Nem valószínű, hogy egyetlen esemény, például egy elnök meggyilkolása megváltoztatná a történelem menetét. A történelem nem előre meghatározott események láncolata; a jövő azon múlik, hogy milyennek látják azt az emberek. Az a probléma, hogy túl sokan veszítették szem elől annak az Európának a képzetét, amelyiknek az volt a rendeltetése, hogy elhozza a nagyobb fokú szabadságot és jólétet a számunkra - ehelyett a külső veszélyforrásokkal szembeni védelmet biztosító, erős nemzetállamok képzetét fogadták el.
Ebben a képzetben az EU az ellenséges külvilág részeként, egy gyenge és korrupt rendszer gyanánt tűnik fel, amelyet néhány bürokrata irányít, mindenfajta demokratikus legitimáció híján.
Létezik-e egyáltalán egy ilyen másik Európa valamilyen párhuzamos valóságban? Teljesen mindegy. Csak az számít, hogy mi, európaiak, hiszünk-e abban, hogy akár létezhet is. Ha hiszünk benne, akkor ez egy igazi jövőkép.