Tech & Rights

Törökországnak kártérítést kell fizetnie a ciprusi áldozatoknak

Az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélete alapján Törökországnak 90 millió euró kártérítést kell fizetnie Ciprusnak az emberi jogok megsértése miatt.

by Polish Helsinki Foundation for Human Rights

A mostani döntés a Ciprus államközi beadványára hozott tizenhárom évvel ezelőtti határozatot egészíti ki. A Bíróság most először ítélt meg méltányos kártérítést az Egyezmény 41-dik cikke alapján.

Ciprus az 1974 júliusától augusztusáig tartó török hadműveletek eredményeként szakadt ketté. A sziget északi részén 1983 novemberében megalakult az Észak-Ciprusi Török Köztársaság (ÉCTK), amely 1985 májusa óta saját alkotmánnyal rendelkezik. Ciprus szerint az új állam létrejötte törvénytelen volt, amennyiben ütközött a nemzetközi jogszabályokkal, és a nemzetközi közösség valóban el is ítélte ÉCTK megalapítását. Törökország ugyanakkor elhárította a független ÉCTK tettei miatti felelősségre vonást. Bírósági beadványában Ciprus azonban azzal vádolja Törökországot, hogy többrendbelileg megsértette az Emberi Jogok Egyezményének 1-ső (az emberi jogok tiszteletben tartására vonatkozó) cikkét és szinte az összes többi rendelkezését is, ideértve a 2-dik (az élethez való jog), a 3-dik (kínzás tilalma) és az 5-dik (szabadsághoz és személyes biztonsághoz való jog) cikket, mégpedig a következő vonatkozásokban: eltűnt ciprusi görögök és családtagjaik, a kitelepítettek otthonainak és magánterületeik háborítatlanságának tiszteletben tartása, a Karpason élő ciprusi görögök életfeltételei, az ÉCTK uralmával szembeszegülő ciprusi törökök helyzete, a roma közösség életkörülményei.

A Nagykamara 2001. május 10-i ítéletében a Bíróság elismerte az Egyezmény 3-dik, 5-dik és 8-dik cikkének, valamint az Egyezmény Jegyzőkönyvének 1-ső cikkének (tulajdonhoz való jog) megszegését. Ez utóbbi annak volt a következménye, hogy a sziget északi részein a ciprusi görögök nem juthattak hozzá a földjeikhez, amit egyébként az 1974-es hadműveletek, Ciprus megosztottságának eredményeként és az ÉCTK hatóságainak műveként állítottak be. A Bíróság akkor úgy döntött, hogy a méltányos kártérítéssel kapcsolatos kérdéseket majd később tárgyalják. A strasbourgi bírók arra kérték mindkét kormányt, amikor az 1999-es ítéletről tájékoztatták őket, hogy addig, ameddig nincsen lezárva az eljárás érdemi része, ne adjanak be kártérítésre vonatkozó kérelmet a 41-cikk alapján. A Bíróság ugyanakkor nem adott meg pontos dátumot arra nézve, mikor adhatnak be ilyen irányú kérelmet. A törvényszék szabályai szerint kártérítési igényt egy lezárt ügyben történt ítélethirdetésre adott válaszként lehet benyújtani; a szabály be nem tartása esetén a kérelem érvényét veszti.

A kártérítés megítélhetőségének vizsgálatakor a Bíróságnak mérlegelnie kellett, hogy - bár nem volt megadva pontos határidő - azzal, hogy a ciprusi kormány nem nyújtotta be 2010. március 11-e előtt, érvényét veszítette-e a kérelem. Mindkét kormány úgy vélhette, hogy a méltányos kártérítés kérdése későbbi fejlemények függvénye. A ciprusi kormány sosem állította vagy sugallta azt, hogy eltekint a kártérítési igényétől. Ilyen körülmények között a török kormány szempontjából a helyzet úgy fest, hogy jogos érdekeit nem sértheti, ha a ciprusi kormány kérelmét egy későbbi időpontban teszik vizsgálat tárgyává.

A török kormánynak tudnia kellett, hogy a kérdés előbb vagy utóbb felmerül, most pedig megszületett a döntés. Törökországnak 30 millió euróval kell kárpótolnia az eltűnt ciprusiak családjait és 60 milliót kell fizetnie a Karpas lakosait ért bántalmak miatt. A pénzt a végzésben szereplő 1 456 áldozat között kell szétosztani. A Bíróság kikötötte, hogy az ítélet végrehajtását a Miniszteri Bizottság felügyelje.

A ciprusi kormány értelmező ítélkezést kért a Bíróságtól arról, hogy a 2001-es döntés értelmében Törökországnak fel kell hagynia azzal, hogy a ciprusi görögöket akadályozza abban, hogy a Ciprus északi részén fekvő tulajdonukhoz hozzáférhessenek. A Bíróság azonban nem tett eleget ennek a kérésnek, hangsúlyozva, hogy az Egyezmény 46-dik cikke alapján az államok beleegyeztek abba, hogy minden egyes ügyben a végső döntésnek megfelelően járnak el. E kötelezettségük teljesítésének ellenőrzése most már a Miniszteri Bizottság feladata.